Így állunk ahogy. Nem szoktam sokat blogot írni, néha így rám jön aztán annyi. Az van hogy nincsen többé édeshármas. Az okok elég összetettek úgyhogy jöjjön egy kis ice történelem.
Szóval mikor én oda kerültem az Ice-hoz minden olyan szépnek és jónak tűnt. Azt csináltam, amit szerettem volna, számítottak rám, és azt éreztem hogy a csapat teljes jogú tagja vagyok. Úgy gondoltam a vezetésnek tetszik amit csinálok, és támogatnak is, és kiállnak mellettem. Aztán megcsináltam az Édeshármast. A csapat viszonylag egyszerűen állt össze. Vettem a leghülyébb figurát a rádiózás történetében Surmót, aki a méltán népszerű interjújával váltott belépőt a mikrofon mögé, még Judit anyukám tanácsára került be az adásba. Így állt össze a csapat. Megcsináltuk azt, amit Makón rajtunk kívül senki más nem mert felvállalni. Kimertük mondani, hogyha valami szar volt, nem tetszett, mertünk röhögni magunkon és persze másokon is. Nem volt gáz hogy a vendégeket fikázzuk, szívjuk a vérét, mindegy hogy ice-os volt, vagy nem. Tudtuk hogy megosztjuk a hallgatókat. Valaki feltétel nélkül szeretett minket, még valaki ugyanígy utált. Tudtuk hogy megosztó személyiségek vagyunk, és ezt vállaltuk is. De azt is vállalom hogy ettől függetlenül a legkigondoltabb, teknikailag-zeneileg, ötletben magasan a legjobban kivitelezett műsor volt, és bizonyos szempontból a leghallgatottabb is. Azt sosem vehetik már el tőlünk hogy a mi stábunkba ült a legkedveltebb műsorvezető, hogy azok a dalok melyeket ma is előszeretettel hallgattok az Ice-on annak a 70 %-át nekem és Surmónak köszönhetitek. Hogy Makón egyáltalán valaki hallott olyanokról mint a Fall Out Boy, az Outlandish, Sarah Mcleoad, Vad Fruttik, hogy csak egy párat említsek. Amikor viszont azt éreztük hogy nem kapjuk meg a támogatást, nem állnak ki melettünk, hiába produkáltuk azt, amit rajtunk kívül senki, hiába a stáb nagyrésze kiállt mellettünk, elég volt egy diletáns, a hallgatók által megvetett és unásig hallott hang személyes ambiciója ahhoz hogy mi előbb utóbb eltávolítva legyünk a székből. Mielőtt ez megtörtént volna, döntöttünk és inkább mi álltunk fel. Nem akartuk megvárni hogy egyik napról a másikra vegyenek le minket műsorról, inkább ugyanúgy mint az egész műsort fellépítettük a búcsúzás forgatókönyvét. Mikor hogy és kibe fogunk mégegyszer belerúgni, hogy táncolunk egy nagyon vékony kötélen hogy még az utolsó adás le tudjon menni, de mindenki akinek tartani kellett attól hogy mi mit fogunk mondani a végén, aggódjon ezért. És ez sikerült. Mindent meg tudtunk oldani, és akkor amikor vasárnap elbúcsúztunk a hallgatóktól annélkül hogy különösebben bárkinek is odamondtunk volna, jó volt látni a stúdióban azt az arcot a hátam mögött, aki nagyon ideges volt addig a pillanatig amég 15.55-kor le nem kapcsoltam a mikrofonokat. Ez az édeshármas rövid de elég hiteles története, legalábbis az én szemszögemből.

Köszönet mindenkinek, akik kitartottak mellettünk, akik részt vettek az álompár játékunkban bár mindenki azt gondolta hogy bele fogunk bukni. Sorry Timitől és Sanyitól, akik sosem kapták meg az álomrandijukat, bár a rádió ezt megígérte nekünk, de sosem teljesítette. Köszi annak a megannyi  vendégnek, zenésznek, énekesnek, rádiósnak, hallgatónak akik bejöttek hozzánk, vállalták azt hogy esetleg kellemetlen lesz, de soha senki nem állt fel a mi székünkből sértődve. Köszi a világ legjobb rádiós kollégáinak Major Zsuzsinak, Benedek Atisnak, Hajdú Gittának, Nagy Lőrincnek, Hermann Gergőnek, Rozsnyai Olivérnek, akik megmutatták hogy irígység nélkül is lehet együtt dolgozni. És végül a két legkedvesebb embernek Surmónak, aki nem félt önmagát adni, és Judit aki vállalta hogy közénk ül Surmóval és higyétek el ez nem egyszerű feladat.

Édeshármas RUULEZ!

Na asszem mára ennyi, a végére itt az utolsó dal, ami a műsorban elhangzott, Nyers és Animal Cannibals: Soha többet együtt!

Helló Baby Rock 'N Roll!